Veszteségek

Szeretteink, kedves ismerőseink elvesztését követően érthetőnek tartjuk a zaklatottságot, szomorúságot. A gyász a szeretett személy halálán érzett fájdalom. Életünk folyamán azonban nem csupán személyektől kell elválnunk. Talán nem túlzás, ha azt állíjuk, hogy az élet egyik leglényegesebb jellemzője a várható és a váratlan változás, amikor végérvényesen megszűnnek azok a körülmények, amelyekben eddig éltünk és valami teljesen újhoz kell alkalmazkodnunk.

Az első ilyen váltás maga a megszületés: a sötét, meleg biztonságból ki kell bújni a fényes, rideg bizonytalanba. Később le kell válni az anyamellről, el kell engedni anyánk kezét, amikor otthagy az óvodában. Az iskolás évek örömei és megpróbáltatásai után meg kell tanulnunk magunkról dönteni és gondoskodni, azaz felnőttként élni. Nem is gondolnánk, hogy a nagykamasz ingatag lelkiállapotának egyik oka a gyermekkor elvesztése miatti fájdalom. Később mennyi nehézséggel jár a szülői ház elhagyása! Felhőtlen örömet várunk el a fiatal házasoktól, hiszen a mesék is azzal érnek véget, hogy „…és boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Tegyük fel, szeretik egymást, jó esetben megkapnak minden segítséget az új életkezdéshez. Az új életformáért azonban fel kell adni a régit, az új otthonért el kell hagyni a szülői házat. Ahhoz, hogy az új életünk örömet hozzon, el kell tudnunk hagyni a megszokottat és meg kell engedjük magunknak, hogy ez fájdalmat okozzon, még pozitív változás esetén is. Hiszen boldogság a szülőnek is, ha gyermeke családot alapít, de nem lesz többet már az ő dédelgethető, minduntalan támogatást igénylő fia vagy lánya. Ez fáj, nagyon fáj. Aki nem akarja tudomásul venni, hogy családtagjainak megváltoznak a szükségletei, hogy nem lehet egy felnőtt gyermeket úgy kezelni, mint egy kiskamaszt, az ugyanúgy boldogtalan lesz, mint aki nem képes belátni, hogy már nem bír annyit elvégezni, mint tíz évvel azelőtt, hogy bizonyos képességei korral beszűkülnek. 
A belátás és a változás elfogadása a gyászhoz hasonló fájdalmas lelkiállapottal jár, azonban lehetőséget ad a feldolgozásra, az új körülményekhez való alkalmazkodásra. A korral járó feladatainkat számításba vesszük, szinte észrevétlenül is készülünk rájuk. Érthetően sokkal nagyobb megrendülést okoznak az előre nem látható változások pl. munkanélkülivé válás, baleset, vagy nagyobb káresemény. De még tárgyaink elvesztése is megviseli érzelmeinket. Hány napig keseríti az életünket, ha eltörik egy kedves váza vagy elveszítjük a kesztyűnket! Talán először el sem hisszük, hogy végleg meg kell válnunk tőlük, még reménykedünk, hogy a kár helyrehozható. Milyen dühösek vagyunk arra, akit a kárért hibáztatunk! Az elveszített tárgy értéke megnő, milyen sokszor gondolunk rá szomorúan, míg lassan megszokjuk a hiányát és megvigasztalódunk! Ezek a „kis bosszúságok” mintegy modelljei a nagy veszteségeink által okozott lelki történéseket, és arra tanítanak, hogyan tudjunk elengedni valamit, belenyugodni a megváltoztathatatlanba.

Bár furcsa dolog a tapasztalat azt bizonyítja, hogy aki nem veszi tudomásul, azaz elfojtja veszteségeinek fájdalmát, az egy idő után megtelik keserűséggel. „Megspórolja” a szomorúságot és cserébe elveszti a felhőtlen vidámságra való képességet. Ne féljünk a „gyász” megélésétől, de ne is süppedjünk bele az önsajnálatba! Ha felnyílik a szemünk a változás adta lehetőségekre, képesek leszünk átérezni az újdonság örömét!