Gyász

Rég nem látott ismerőssel találkozunk. Ruhája cipője, fekete. Vajon a divatot követve  karcsúbbnak akar látszani, vagy gyászruhát visel?
Évekkel ezelőtt a fekete szín egyértelműen gyászt jelentett. Vidéken sokfelé még napjainkban is, a gyászoló – fél évig, egy teljes éven át, az elvesztett rokon közelsége szerint – fekete ruhát visel. E külsőség emlékezteti önmagát és környezetét fájdalmára, megkülönböztetett helyzetére.

Különösen a közeli családtag – szülő, társ vagy gyermek – halála végérvényesen megváltoztatja az itt maradó életét. Ez a változás sok esetben az egész életformára kiterjed, de a lelkiállapotra mindenképen. A veszteség tudomásul vétele és elfogadása sok szenvedéssel jár, ami a gyászolót mélységesen kimeríti. Nem véletlenül nevezi a pszichológia munkának, gyászmunkának ezt a lelki folyamatot.

A testhez hasonlóan a lélek működésének is vannak törvényszerűségei. A gyász lezajlásának jellegzetességei természetesen minden ember esetében mások, de bizonyos lelki állapotokkal mindenkinek meg kell küzdenie, ahhoz, hogy épen tudja folytatni az életét. Tudomásul kell venni, hogy a halottal együtt elvesztettük „énünk”, mindennapi szokásaink és a jövőhöz fűződő ábrándjaink egy részét is. „Nem lehetünk többet a szeretett személy gyermeke, társa vagy szülője, nincs kivel meginni a reggeli kávét és nem fogunk idős korunkban esős délutánokon együtt üldögélni az ablak előtt.”, „Nem tehetjük fel többet a halogatott kérdéseinket, nem tisztázhatjuk egymással félreértéseinket és nem kérhetünk többet bocsánatot tőlük az elkövetett vétkeinkért.” A véglegesen lezárult kapcsolat befejezetlensége – az első napok kábulatának multával – kibírhatatlannak tűnik. A feszültség nyomása átmenetileg enyhül a sírástól, a múlt történéseinek fölemlegetésétől, a közös visszaemlékezésektől. Erre adtak módot a hagyományok, mint pl. a siratás, a tor, a különféle gyászszertartások, halotti misék.
Napjainkban a városi, de sok „modern” vidéki számára is ezek a rítusok már nem segítenek. Elveszítettük a búcsúzás, a halottról való beszélgetés kultúráját. Csak a fiatalság és egészség állapota szalonképes, a halál tabutéma lett. Sokan még részvétüket sem tudják kifejezni, zavarba jönnek a másik ember fájdalmától. A közösség szokások által szabályozott támogató ereje megszűnt. A haldokló ápolása az egészségügy feladata, a temetés rendezése az erre szakosodott vállalkozásoké, a gyászoló család pedig magában küszködik. Pedig főként az első hetekben támogatásra szorulna. A közeli családtag különösen váratlan veszteség esetén, vagy ha túl szoros kötelék fűzte az elhunythoz, a temetés után igen esendővé, sokszor önellátásra képtelenné válik. Kis döntések meghozatalára is képtelen, ha egyedül van szorong, képzelődik. Sokan félnek a halott ágyától, árnyától, szellemétől. A félelem akár látomást is szülhet. Ez az állapot többnyire a rokonok, barátok szerető támogatásától néhány héten belül megszűnik, csak kivételes esetben igényel orvosi segítséget.

A gyászoló sokszor szomorú, visszahúzódó, nem szívesen bújik ki az otthonából. Ez a depresszió természetes. Lehetőséget kell adni a veszteség átélésére, elgyászolására. A látszólagos vidámságba menekülés elfojtáshoz, a gyász elhúzódásához, sőt lelki eredetű testi betegséghez is vezethet. Sokan gyengeségnek tekintik a sírást, a búslakodást. Elvárják önmaguktól a fegyelmezett viselkedést, pl. a feladatokra való összpontosítást.

A közeli hozzátartozó halálát követő fokozott munkatempó ugyanúgy menekülés a gyász fájdalma elől, mint az alkohol vagy a nagy mennyiségű nyugtató fogyasztása. Az erre „használt” önfegyelem nem szolgálja a lélek egészségét, kóros gyászreakcióhoz vezethet.
A lélek kóros reakcióinak fajtája számtalan. Okozhat elhúzódó szorongást, pánikbetegséget, depressziót, a magányból való kiszakadás képtelenségét, a testi megbetegedések széles skáláját, akár rákot is. Az elfojtott gyász úgy működik a tudattalanba lefojtva, mint egy elásott világháborús bomba: szennyezi a környezetét és soha sem tudhatjuk, hogy mikor robban fel, vagyis okoz betegséget, viselkedészavart.

Az egészséges ember személyiségének hatalmas a gyógyulási képessége, hihetetlen megpróbáltatásokat is átvészel és nagy változásokhoz is tud alkalmazkodni. A veszteség sebe is begyógyul fél-egy év alatt. Kezdetben csak homályos tervek formájában jelentkezik az életkedv, majd mind több bíztató lehetőség bontakozik ki az új élethelyzetben, mely egyre több örömöt hoz. Lassan az elhunyt hiánya és lényének maradandó értékei beépülnek a gyászoló személyiségébe: „ Mindig velem van.”, „ Ő is így csinálta volna!”, „Már nem kell sírnom, ha rá gondolok.”. Ezekhez hasonló mondatok jelzik, hogy a gyász lezárult, az élet megy tovább.

A mély gyász fájdalmának elviselésében, a haldokló gondozása közben elszenvedett sérülések feldolgozásában, az elakadt gyászfolyamat felszabadításában a szerető kapcsolatokon kívül segítséget nyújthat a pszichoterápia.