Súlyos beteg a családban

Súlyos beteg ápolása a legnehezebb feladatok egyike. A betegség felborítja eddigi életrendünket, családunk munkamegosztását, egész otthonunk más lesz. Látszólag a tenger sok gyakorlati probléma megoldása a legnehezebb: hol álljon a beteg ágya, mit egyen, ki váltsa ki a gyógyszerét, hogy szervezzük meg, hogy mindig legyen számára segítő kéz? A testi ápolás biztosítása „civilizált világunkban” rengeteg fejtöréssel jár, mert túl kicsi a lakás, nem él együtt több nemzedék, a felnőtteknek munkába kell járniuk, hogy megteremtsék a család anyagi biztonságát, amit a betegség amúgy is jócskán kikezd. Mindenre találtunk megoldást és mégis sokszor kimerültnek és tanácstalannak érezzük magunkat, nem is annyira a fizikai, mint a ránk nehezedő lelki terhek miatt.

A betegséggel beköltözik hozzánk a félelem. Sokszor észre sem vesszük, a tárgya bizonytalan, jelenléte magunk előtt sem bevallható, de ott bujkál az idegeinkben, a zsigereinkben. Úgy érezzük, az a dolgunk, hogy bizakodjunk, őrizzük a jó hangulatot, tartsuk a reményt a gyengébben, a gyerekben, az idősben és elsősorban a betegben. Nem merjük kimondani, hogy a betegség rosszabbodhat is, lehet, hogy az orvosnak nincs elég hatalma meggyógyítani, vagy legalább is megállítani. Meddig romolhat ez az állapot? Mi lesz a végkifejlete? Egyáltalán jól végzem-e a betegápolást? Megfelelő ételt adok a betegnek? Eléggé kímélem, vagy eléggé serkentem arra, hogy ne hagyja el magát? Elvárhatom-e, hogy ő is alkalmazkodjon hozzám, vagy minden óhaját erőm szakadtáig teljesítenem kell? Éjszakánként három-négyszer felkelni, mosdatni, munkába menet előtt ételt készíteni. Meddig lesz erőm ezt nap, mint nap, újra, meg újra végig csinálni? Bírom-e türelemmel?
Tele vagyunk lelkiismeret-furdalással, mert nem bírjuk. Indulatosak vagyunk, ha betegünk nem eszik, ha nem akarja bevenni a gyógyszerét, ha nem bízik az orvosában, vagy ha a halálról beszél.

Szeretnénk, ha tanújelét adná, értelme van törődésünknek. „Lám, nem vagyok tehetetlen, jól csinálom, szeretetem, gondoskodásom nem hiába való, ő meg fog gyógyulni, a halálra gondolni sem szabad. Nem veszítem el őt, akit szeretek Az életünk majd úgy megy tovább, mint eddig. A halál még messze van, ha egyáltalán eljön valamikor. Meghalok majd én is? Mesebeszéd! Ilyen dolog csak mással történik, velem és szeretteimmel elképzelhetetlen.”
A valóság azonban más, mint vágyaink. Betegünk néha „furcsán” viselkedik.
Előfordulhat, hogy nyilvánvaló tényeket nem akar elfogadni. Tagadja betegsége súlyos voltát, nem veszi komolyan állapotát, nem szedi gyógyszerét, nem megy ellenőrzésre. Úgy érezzük mulasztása végzetes lehet, most játssza el a gyógyulás esélyeit. Máskor szokatlanul erőszakos, indulatos. Haragja sokszor azt sújtja, aki nem érdemli. Pedig csak jót akarunk. Betegünk szeszélyes, kiismerhetetlen. Napról napra másítja az elhatározásait. Egyik nap így dönt, másnap már ellentétesen. Eldöntöttük: legyen műtét! Az utolsó pillanatban meggondolja, nem egyezik bele. Hazavisszük a kórházból már vissza is akar menni. Érthetetlen és követhetetlen, szégyenben maradunk az orvos előtt. Magunknak is bizonygatjuk, hogy korábban éretten gondolkodó, következetes ember volt. Igen, most a szokottól eltérően viselkedik. A halál lehetőségével járó betegség súlya szinte törvényszerűen ilyen változásokat okoz a lélekben. Tagadással védekezik a végzet ellen, a tudat addig nem engedi be magába a valóságot, míg össze nem gyűjt elegendő erőt a helyzet elfogadására.
Ha a lelki teher nyomása agressziót vált ki, az még mindig biztatóbb, mint a fásult beletörődés. A mélyben ott feszül a kérdés: „Miért éppen én?”.” Isten miért teszi velem ezt?”. A lélek kiáltja: „Ezt én nem érdemeltem!”, E vívódások a legtöbb esetben nem kapnak szót. Helyette azt halljuk: „Már megint túl forró a leves”, „Mert ezek az orvosok, csak pénzért gyógyítanak!”, „ Nálam mindenki  fontosabb!”. A belső forrongás így talál levezető utat. Mit tehetünk, ha igaztalan bántás ér? Fogadjuk el, hogy a harag valójában nem nekünk szól, hanem a szorongató helyzetnek! Gondoljunk arra, hogy ez még az életerő, az életért való küzdelem jele! Ne fojtsuk belé, hagyjuk őt „tombolni”, utána megkönnyebbül! A kapkodó útkeresés, a remény és lemondás váltakozása után, ha nincs remény, előbb utóbb úgy is eljön a befelé fordulás, a depresszió ideje. Betegünk nem eszik, nem mosolyog, nem érdekli a család élete, nem lehet megközelíteni. A hozzátartozó nagyon nehezen viseli el, hogy nem tudja, hogyan fejezze ki szeretetét. Mintha őt magát utasítanák vissza. Ez bizony nagyon fájdalmas érzés. El kellene fogadnunk, hogy most így kell szeretnünk, a nem beavatkozásunkkal, az elengedésünkkel. Azzal, hogy beérjük a jelenlétünk jelzésével. Mert a jelenlét, a készenlét nagyon fontos. Még a teljesen magába zárkózott beteg is igényli. Biztonságot ad, hogy kéznél vagyunk, ha szüksége van ránk.  A halál előtti depresszió nagy segítség az átlépéshez. Ilyenkor már nem fontos a földi világ, kevésbé nehéz megválni tőle. Ez az elfordulás megbékéléshez vezethet, az elmúlás bölcs elfogadásához. Feltétele az ezt megelőző időben a múltbéli cselekedetek áttekintése, a számvetés jóval és rosszal, sikerrel és kudarccal, a kapcsolatok lezárása, az elmenő által belátható jövő elrendezése.

Segíthetünk abban, hogy betegünk ide eljuthasson. Segíthetünk a visszaemlékezésben, a családtagokkal való találkozások megszervezésében, a temetés körülményeinek megbeszélésében, a hagyaték elrendezésében. Minderre persze csak akkor kerülhet sor, ha nem áltatjuk magunkat. Ha mi is el tudjuk fogadni, hogy egy élet utolsó fázisának vagyunk kísérői. Ha képesek vagyunk beszélgetni betegünkkel legbelső gondolatairól, félelmeiről.

Nehéz lelki teher a haldokló társául szegődni. Különösen nehéz, ha közeli hozzátartozóról van szó, mert egy kicsit mi is vele halunk. Azonban ha vállaljuk ezt a szenvedést, a halál bekövetkeztével szomorúságunkba annak felemelő érzése vegyül, hogy lélekben is a szeretett személlyel maradtunk. Így készülünk fel lassan a saját utunkra is.

A súlyos fizikai és lelki teher nyomása alatt nem egyszer a gondoskodást végző hozzátartozó is sérül, kételyei a halál bekövetkezte után nyomasztó lelkiismeret-furdalássá növekednek, gyásza súlyos, sokszor elhúzódó testi-lelki betegségek követik a veszteséget. Ez a folyamat megelőzhető támaszt nyújtó rokonok, barátok, vagy szakember segítségével.